Erre a mindnyájunkat létünkben érintő kérdésre röviden így lehetne a Szentírás tanítása alapján válaszolnunk: a meghalás pillanatában a testtől elváló lélek sorsa véglegesen eldől vagy jobbra vagy balra, folytatja létét vagy az örök üdvösségben vagy az örök kárhozatban; a test pedig visszatér a földbe, melyből vétetett. Az utolsó napon, Krisztus dicsőséges megjelenésekor feltámad a test a halálból, és a már üdvözült vagy elkárhozott lélekkel újra egyesül, s így az újra test és lélekből álló embernek a már meghalástól kezdve végérvényesen eldőlt üdvözült vagy elkárhozott állapota teljessé válik. Ezt a rövid összefoglalást részletezzük most a továbbiak folyamán.
Micsoda a halál?
Előbb ezt a kérdést kell tisztáznunk, mielőtt a halál mögé akarunk tekinteni. Minden félreértés elkerülése végett azt jegyezzük meg először, hogy a halál alatt ez alkalommal nemcsak a testi meghalást értjük, hanem sokkal többet annál, valamint az élet szóval sem a puszta létezést jelöljük, hanem sokkal többet annál. A Szentírás az élet szóval jelöli a földi életet is, általánosabb azonban e szó teológiai jelentése, amely az örök életre utal. Krisztus az élet, s az embernek akkor van élete, ha hite által Krisztusban és Krisztus által él. Az embernek tehát az élet nem születése által sajátja, hanem újjászületés és megtérés által adatik (Jn 1,4; 6,53; 10,28; 1Jn 5,11-12 stb.). A halál szó is jelenti a fizikai meghalást, az elmúlást is, de teológiailag a halál nem a lét ellentéte, hanem az életé. A halál nem egyenlő a nemlét állapotával, tehát az emberi lét megsemmisülésével, hanem a halál az élet, az örök élet hiányát fejezi ki. Isten azt mondta az első emberpárnak a Paradicsomban, hogy amely napon áthágják az Ő törvényét, halálnak halálával halnak meg. Ádám és Éva Isten parancsának megszegése után nem szűntek meg létezni, egyelőre testileg sem haltak meg, hanem új állapotba és viszonyba kerültek: megromlott az Istenhez való viszonyuk, és ez a megromlott élet, ez a bűnnel megfertőzött élet: ez a halál. A halál tehát az Élettől, az Istentől elszakadt lét. Ezért mondja a Szentírás a bűnösről, hogy "élvén megholt" és hogy "az a neved, hogy élsz és halott vagy" (lTim 5,6; Jel 3,1). Ilyen értelemben a halál tulajdonképpen nem is egyéb, mint maga a kárhozat, ami az ember számára már a születéssel kezdődik, s a testi meghalással végérvényessé és örökkévalóvá válik, hacsak közbeni újjá nem születik az ember.
A Szentírás szerint tehát a halál oka az isteni törvény megszegése, maga a bűn és az Isten ítélete, aki a bűnt halállal bünteti. Református káténk szerint is: "Isten igazsága azt kívánja, hogy az Istennek felséges dicsősége ellen elkövetett bűnt a legnagyobb, azaz örökké tartó testi-lelki büntetés kövesse." A halál azt jelenti, hogy testestől-lelkestől Isten büntető ítélete alatt van az ember. A halál tehát az embernek - nem a testnek, nem is csak a léleknek, hanem a testből és lélekből álló emberi személynek a halála: kárhozatban való léte. Éppen ebben nyilatkozik meg bűnt büntető, ítélet jellege, halálosan komoly- valósága.
Ne úgy képzeljük el emberi életünket, mint egy nagy szobát, amelyből két ajtó nyílik: egyik az örök életre, másik az örök kárhozatra. Nem így van! Ha a hasonlatnál akarunk maradni: olyan nagy szobát képzeljünk el, amelyikből nem nyílik ajtó, amelyik minden oldalról a halál emberi erővel áttörhetetlen valóságával van körülhatárolva. Az emberi élet a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestő1-lelkestől halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekülés.
Ámde Isten az első karácsonykor Jézus földi személyében beleplántálta a halálnak ebbe az emberi világába az Élet csíráját, amely felnőtt, mint "vesszőszál", s a halálból való feltámadásával áttörte egy ponton az emberi létünket körülzáró halálbörtön falát. Ezen a résen át, de csak ezen az egyetlen résen átnyílt meg az út a halál világából az élet világába. Ezt jelenti ez az Ige: "Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük Lőn azoknak, akik elaludtak" (lKor 15,20). Az tehát, hogy a halálon túl mégis van számunkra egy új élet: csak azért lehetséges, mert Jézus feltámadott, csak az által lehetséges, hogy Krisztus legyőzte a halált, és csak azok számára lehetséges, akik a Krisztusba, az első zsengébe hit és újjászületés által beoltattak! Nem igaz tehát az, hogy a testi meghalás egyszerűen csak: a lélek átringása az örök életbe, mert a Krisztus nélkül, a hit által Krisztushoz tartozás nélkül a meghalás éppen: átringás a már korábban elkezdődött kárhozat teljességébe. A halállal szemben a keresztyén igazság az, hogy az igazi komoly embernek Krisztus nélkül vissza kell borzadnia, és el kell rémülnie tőle. Hit által értjük csak meg, hogy a halálból való kimentés, a halottak feltámasztása már megkezdődött a Jézus Krisztusban. Ezért reméljük, hogy folytatódik majd bennünk is. A Krisztusban hívő embernek is még a testi meghalást megelőzően meg kell halnia a bűn számára, újjá kell születnie Krisztusban a Szent Lélek által, még e földi élet folyamán meg kell hogy kezdődjék benne a bűn halálából való feltámadás folyamata a Krisztus halált legyőző ereje által, és akkor, de csakis akkor érvényes reá Krisztus nagy ígérete, hogy "soha meg nem hal" és hogy "nem lát halált", mert "ha meghal is" (fizikailag), akkor is "él" (Jn 11,25-26). És hogy mégis valóság marad számára a testi meghalás, ez csak azt jelenti, hogy a Krisztus feltámadása által megnyílt új életben való részesedése nem fejeződik be itt a földön, hanem csak elkezdődik, mégpedig elkezdődik a lelke számára, s folytatódik és teljessé válik majd a teste számára is.
Mindebből következik, hogy a lélek halhatatlansága kérdésére is egészen más feleletet ad a Szentírás, mint ami az általános köztudatban él. Az általános közgondolkodás szerint lelkünk, mint emberi természetünk nemesebbik része fölött nem úr a halál, lelkünk más valami, mint a testünk: nem bomlik úgy föl, nem enyészik úgy el, mint a test, nem romlandó valami, nem lehet kivégezni, agyonütni, tehát a lélek halhatatlan. Vigyázzunk azonban, mert bármenynyire igaz is, hogy a lélek mineműségéből következően más valami, mint a test, és öntudatos létezése megmarad a testi meghalást követően is: ez még nem jelenti a lélek bibliai értelemben vett halhatatlanságát. Pillanatig sem kétséges ugyanis, hogy a Lélek a testi meghalás bekövetkezése után is tovább létezik, de éppen az a nagy kérdés, hogy hol, mert a Lélek halál utáni létezése kétféle lehet: üdvözült vagy kárhozatban való létezés, tehát éppen: élet vagy haláli A halhatatlanság szónak tehát csak akkor van értelme, ha az a kárhozat halálából való megszabadulást, az örök üdvözült életbe való felemelkedést jelenti. Erre pedig a lélek önmagától, a maga erejéből bármennyire különbözik is minden más egyéb földi valóságtól: képtelen!
Éppen a Krisztus feltámadása teszi nagyon is kérdésessé az emberi Lélek természetből folyó halhatatlanságát. Mi szükség lett volna ugyanis a Krisztus feltámadására, vagyis a kárhozat halálából új élet teremtésére, ha volna az emberi életnek olyan része, akár anyagi, akár anyagtalan valamije, amelyik önmaga erejéből is ki tudja kerülni a halál Ha a halál a bűn zsoldja, Isten büntető ítélete, hogyan válthatná ki a lélek magát alóla? Krisztus feltámadása a halál törvényének egyetemes uralmáról és érvényéről tesz bizonyosságot, vagyis azt hirdeti, hogy éppen nem halhatatlan az ember, hanem mindenestől, testileg-lelkileg a halál uralma alatt áll. Éppen azért kellett Krisztusnak feltámadnia a halálból, mert az emberi léleknek semmi olyan képessége és tulajdonsága nincsen, ami őt a halálból a halhatatlanságba átemelhetné. Hogy mégis van reményünk a halál után, hogy mégis van lehetősége a léleknek a halhatatlanságra, az nem a lélek mineműségéből (vagy bármiféle okkultista, spiritiszta spekulációból) következik, hanem egyedül abból a páratlan csodából, hogy Krisztus feltámadott, és zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak! A lélek nem maga az élet; egyedül Isten az, aki maga az Élet, és akiről mondja a Szentírás, hogy övé egyedül a halhatatlanság (lTim 6,16). Nem a lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek halhatatlan. Nem magától halhatatlan a lélek, hanem a Krisztusban való hit által. Nem a Lélek a záloga, az örök életnek, hanem Jézus Krisztus, az O feltámadása jelenti a lélek számára is a mennyei kapu megnyílását. (Nem: "Es gibt ewiges Leben", hanem: "Er gibt ewiges Leben!") Tehát nemcsak úgy általában van örök élet a lélek számára sem, hanem a Krisztusért és a Krisztus által van örök élet. Krisztus feltámadott! Ez az egyetlen reménysége, ígérete és záloga a léleknek a halhatatlanság felől!
Krisztus feltámadásának a csodája jogosít fel testünk feltámadásának a boldog hívésére is. Amikor testről beszélünk, nem azt a 40-60-80 kilónyi hús-vér-izom-csontot értjük rajta, ami pillanatnyilag a test anyagát alkotja. Maga az anyag még nem test, csak a lélekkel megtöltött, meglelkesített anyag, és ugyanígy a szellemet sem tekinthetjük minden további nélkül léleknek, hanem csak egy bizonyos testben megjelenő, testhez kötött szellemnek. A testünk éppen úgy hozzátartozik az énünkhöz, mint a lelkünk. Testem és lelkem együtt alkotják az egyéniségemet. Ebből nyilvánvaló az, hogy a testem nem börtöne a lelkemnek, amelyből a halál végre megszabadítja a szegény bezárt lelket, hanem sokkal inkább a személyes életem fejeződik ki látható, hallható és tapintható Formában a testemben. A lelki szépség testileg is megnyilvánul, a Jézus iránti engedelmesség a tekintetben, az arcvonásokban stb. is kifejezésre jut. A test lényege tehát az, hogy a lélek "alakja", az emberi személy megjelenése, tehát több és más valami, mint a testet pillanatnyilag alkotó anyaghalmaz. Amikor tehát a feltámadásban testről beszélünk, nem a test anyagát értjük rajta - "hús és vér nem örökölheti Istennek országát" -, hanem a testet, mint a lélek formáját, orgánumát, amelyben minden változás ellenére is az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad föl, amely eltemettetett, hanem azt, hogy a test támad fel. Testünk anyagrészecskéi eggyé válnak a talajjal s később, mint más emberi testek anyagrészei szerteszét kerülnek a világban. Testünk anyaga azonban még földi életünk idején is szakadatlanul változik. Átlag hét évenként minden anyagrészecske kicserélődik a testben, és mégis mindig ugyanaz marad a testünk. Vagyis testünk anyagának a megváltozása nem jelenti testünk lényegének a megváltozását. Ha egy épületből a köveket mind egyenként elszednénk, és mindet egy másikkal cserélnénk ki: maga az épület mégis megmaradna változatlanul, alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz maradna, pedig minden téglát másikkal cseréltünk ki benne. Ez csak kép, amivel most csak azt akarjuk kifejezni, hogy egy test lényegékez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag, s így megértjük azt is, hogy testünk feltámadását nem befolyásolja az, hogy annak anyagrészecskéi már másfelé keringenek. A lényeg tehát az, hogy ugyanannak a személynek a teste támad fel, de nem ugyanaz az anyag, amely eltemettetett.
Az eltemetett és feltámadott test úgy különbözik egymástól és úgy egyezik egymással, mint a földbe vetett gabonamag és a belőle kikelt kalász: lényegileg ugyanaz, minőségileg más. A "romlandóságban, gyalázatosságban, erőtelenségben" eltemetett "érzéki" testből támad föl "romolhatatlanságban, dicsőségben és erőben" a "lelki test". A föltámadott testtel az ember többé nem az időben, nem e világban, hanem az örökkévalóságban él majd, ezért kell a testnek, mely most az időben való életre van berendezve, olyan változáson átmennie, hogy élhessen az örökkévalóságban. Olyan test lesz ez, amely mentes minden gyarlóságtól és mulandóságtól, amelyik nem ismeri többé a földi élet természetes szükségleteit, amelyik röviden: hasonló a feltámadott Krisztus dicsőséges testéhez. De mégis nem egy másik, hanem ugyanaz a test, amely romlandóságban temettetett el, támad föl romolhatatlanságban. Tehát a testi feltámadás éppen azt jelenti, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét, a feltámadott embernek a volt földi emberrel való személyazonosságát. Tehát odaát is megismerjük egymást, nem hiába reménykedünk a viszontlátás örömében!
Hogy miként történik a halott test feltámasztása, nem mondja el a Szentírás, ez mindenestől az Isten dolga: "Az Isten pedig testet ád annak, amint akarta." Isten műhelytitkairól ne akarjuk, mert úgyse lehet a fátylat fellebbenteni! Isten mindenható, és ha a semmiből egy világot tudott teremteni s a föld porából embert: még inkább megteheti, hogy elporladt, krematóriumban hamuvá égetett s a világ minden tájára szétszóródott tetemeinkből új, dicsőséges testet támasszon föl! A mindenható Isten már adott egy megnyugtató zálogot testi feltámadásunk bizonyosságára nézve: a Krisztus feltámadását. Ő zsengéjük azoknak, akik elaludtak. Vagyis az Ő feltámadása nem önmagában is befejezett egész, hanem csak kezdete a feltámadási folyamatnak: utalás arra, hogy Vele és Benne már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, ami így folytatódik majd mindazokban, akik Őbenne aludtak eI. A testi feltámadással fejeződik be és teljesedik ki Jézusnak az emberért vállalt és elvégzett egész megváltói műve! A feltámadásban helyreáll az ideiglenesen megszűnt kapcsolat a test és lélek között, s így azután minden ember, mint ember, testi-lelki valóság, folytatja létét az Isten ítélete szerint néki osztályrészül juttatott állapotban.
Ezzel tulajdonképpen meg is adtuk röviden a választ arra a kérdésre, hogy mi van a halál után. De most hátra van még egy kérdés:
Mi lesz veled a te halálod után?
Tudod azt, hogy nincs a világon ennél életbevágóbb kérdés számodra?! Ennek a megnyugtató megoldása az az egy szükséges dolog, amiről Jézus beszélt. Akkor érted meg, mennyire igaza van ebben Jézusnak, amikor valami nagy veszedelemben lényegtelenné válik számodra minden addig szükségesnek tartott földi holmi, kilátástalannak látszik még a puszta életed megmentése is, és ott állsz közvetlenül az elkerülhetetlen halál valósága előtt!
Én is akkor értettem meg, mennyire ez az egyetlen szükséges dolog, amikor a közelmúltban egy lelkésztársammal együtt egy sötét pincében, fegyveres őrizet alatt étlen-szomjan kuporogtunk és találgattuk, mi lesz most velünk? Minden külső jel arra vallott, az egész helyzet azt mutatta legvalószínűbbnek, hogy hamarosan és menthetetlenül végünk lesz Suttogó beszélgetésben kezdtünk tehát leszámolni azzal a ténnyel, hogy percek, félóra vagy fél nap múlva odakerülünk közvetlenül az élő Isten ítélőszéke elé. Merre dönti majd el a sorsunkat: jobbra vagy balra, üdvösségre vagy kárhozatra?! És megállapodtunk abban, de föltétlen bizonyossággal, hogy Isten igenis az üdvösség kapuját fogja kinyitni előttünk. Nem azért, mert megérdemeltük, sőt: éppen az ellenkezőjét tehetné, ha a mi érdemeinkre lenne tekintettel. Nagyon is tisztán láttuk súlyos bűneinket, mulasztásainkat, amiket most már, még ha akarnánk se tudnánk jóvátenni, pótolni - rengeteg adóssággal és hiánnyal fogunk odakerülni Isten elé. Soha nem éreztük át olyan elevenen, mint akkor, mennyire kárhozatra méltók vagyunk, de hiszen éppen azért halt meg Jézus, éppen erre vonatkozik a kegyelem, éppen ezeket a bűneinket és mulasztásainkat bocsátotta meg Isten a Krisztus véréért, éppen az örökre jóvátehetetlen adósságunkat fizette Ö ki halálával: hogy ne volna hát bizonyos az üdvösségünk! A megfeszített és feltámadott Krisztusban való hit olyan boldog üdvbizonyossággal töltött el, hogy attól kezdve szinte fölényes nyugalommal vártuk: ám történjék velünk, aminek történnie kell, egy a szükséges dolog, s ez az egy: az üdvösség, bizonyos!
Te eljutottál-e már a bizonyosságra? Ha nem, miért nem? Mikor akarsz bizonyosságra jutni üdvösséged felől? Tudod-e már hol töltöd az örökkévalóságot? Döntsd el hamar, hiszen gondold meg: a tulajdonképpeni élet a számunkra még csak ezután, a földi lét után következik! De ugye, neked se mindegy az, hol élsz tovább: az üdvözült örök életben-e vagy a kárhozatban? Isten a te üdvösséged érdekében is mindent megtett már, amikor Krisztust, a te Megváltódat, halálra adta és feltámasztotta a halálból. Az már rajtad áll, hogy alázatos hálával elfogadod-e a halálból való megváltás boldog bizonyosságát!
Egyik barátommal történt az ostrom alatt, hogy el akarták vinni a pincéből ágyút tolni vagy sáncot ásni. Kicsi gyermekei nagy sírással kapaszkodtak bele édesapjukba. A szívet tépő jelenet hatása alatt egy fiatalember, aki velük egy pincében húzta meg magát addig, előlépett, félretolta az édesapát, mondván: "Nézd, neked
családod van, nekem senkim nincsen, te maradj, majd én elmegyek helyetted." Elment. Nem is jött vissza többet. Pár nap múlva, amikor barátom vízért ment, a fiatalembert holtan találta egy árok szélén. Aknaszilánk ölte meg a sánc ásása közben. Barátomat iszonyúan megrendítette az eset: íme, ennek az embernek köszönheti az életben maradását! A mai napig se tud szabadulni az emlékétől, folyton azon sóhajtozik, hagy csak valahogyan meghálálhatná néki vagy hozzátartozóinak, ha vannak, amit érte tett! Ugye, megrendítő lehet az, amikor valaki megtudja, hogy valaki más meghalt helyette! Pedig ez történt veled is! Gondold el, ha most az Úr Isten számadásra vonna téged, rád mutatna, s azt mondaná: "Gyere, számoljunk!" Rettenetes lenne, mert semmivel sem tudnál az Ő igazsága szerint elszámolni Néki. És tudod, mi történt? Valaki elédbe állt, szelíden félretolt, mondván: "Te maradj, majd én megyek!" És ment! És ott is maradt! Meghalt!! Vállalta helyetted a te bűneid büntetését! Tudomásul vetted ezt már könnyekig megrendülő hálával, hogy azért élhetsz te Istennel megbékülve tovább a földön és az örökkévalóságban?! Térden állva megköszönted már néki, amit érted tett? Tudod, ugye, ki volt az, aki éretted meghalt? Jézus Krisztus. Ezért Megváltód Ő neked. Ez a megváltás! De nemcsak meghalt, hanem fel is támadott, és most élő valóságában áll eléd és emlékeztet: "Én voltam az, aki azt mondtam, te maradj, majd én megyek. Nincs hozzám semmi mondanivalód?" Ha most térdre borulva Előtte, teljes szívvel-lélekkel így tudsz válaszolni Néki: "Köszönöm, Uram, amit értem tettél! Teljességgel le vagyok kötelezve Irántad! Tiéd vagyok testestől-lelkestől. Hiszek Benned és követlek Téged!" - akkor máris átmentél a halálból az életre, és akkor üdvösséged teljes bizonyosságával ujjonghat fel benned szép húsvéti:
"Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére, Mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából. Szűnjetek meg kétségeim, változzatok félelmeim Reménységgé s örömökké, mert nem: alszom el örökké!"
Miskolc, 1947. március 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése